Ebben a lenyűgöző műben két nő elegánsan ül egy kis csónakban, nyugodt arckifejezésük a környezetük nyugalmát tükrözi. A csónakot körülvevő buja növényzet intim érzést teremt; olyan, mintha a külvilágot egy pillanatra elfelejtették volna. Az egyik nő finom fehér ruhát visel, míg a másik egy világos, finom tónusú ruhában van, mindkettő vonzó kalapokkal ékesítve, ami egy kellemes délutánt sugall a természet ölelésében.

A festő ecsetkezelése kifejező— a festék érintései és foltjai életet lehelnek a levelekbe és a fodrozódó vízbe. Monet jellegzetes technikája, mellyel a múló fényt megragadja, itt is nyilvánvaló; a vízben lévő tükröződések lágyan csillognak, harmóniában a környező élénk zöldekkel és földszínekkel. Minden ecsetvonás úgy tűnik, táncol, megidézve a természet lágy hangjait—talán a levelek susogását, a vízgyengéd csapkodását a csónakon, és a távolban csivitelő madarak énekét. Ez a mű az impresszionista mozgalom része, amely az elmult pillanatok fény- és momentum-jellemzőit kívánta megragadni, meghívva a nézőket, hogy érezzék a látottakat, és ne csak nézzenek.

Történelmileg ez a festmény a 19. század világába ift, megörökítve az abban az időben élő felfelé irányuló nők szabadidő tevékenységeit. Monet mindennapi jelenetekre való fókuszálása forradalmi; eltávolodik a tradicionális hősi és grandiózus témáktól. E helyett az egyszerű szépséget ünnepli, meghívva bennünket egy kis békés és elmélkedő pillanatra, és emlékeztetve minket a természethez fűződő kapcsolatunkra és az egyszerű örömök megbecsülésének fontosságára.