Ez a festmény egy nyugodt hangulatot áraszt, arra hívva a nézőket, hogy lépjenek be egy napsütéses megfigyelőterasznak a világába. A nézőpont finoman ívelt úton vezet minket, elegáns lámpásokkal az oldalán, amelyek őrként állnak, meleg fényük kontrasztot képez a fölöttünk lévő hűvös, lágy égbolt színeivel. A távolban a víz csillog, visszatükrözve a nap fényét, míg a korláton álló alakok—talán a beszélgetésben elsüllyedt szerelmesek—intimitást adnak a jelenethez. A szomszédos fák homályos vonalai és a levelek finom mozgása suttognak a szeles délutánról.

Van Gogh egy finom palettát alkalmaz, amelyet tompa kék és szürke színek uralnak, földszínekkel ügyesen rétegezve. Az expresszív és texturált ecsetvonás életet lehel a tájba, míg bátor vonalai mozgást és spontaneitást közvetítenek. Ez a környezet egy ablak Montmartre-ra—egy pillanat, amely megfagyott az időben, míg a művész a városi életet felfedezte. Ennek az idilli jelenetnek az érzelmi hatása az egyedüllét érzésével rezonál, felidézve a nosztalgiát és a hovatartozást, emlékeztetve minket a természetben és az emberi kapcsolatokban rejlő egyszerű örömökre.