A műalkotás egy nyugodt jelenetet tár fel, amelyet a titokzatosság légköre ölel körül, amikor is egy lágy és éteri táj bontakozik ki a néző előtt. Egy vízesés tűnik fel a buja növényzetből, lágy áramlása a természet titkait susogja. A fák élénk zöldje éles kontrasztot alkot a művész által választott lágy, tompa pasztellekkel, amelyek befedik a jelenetet. Ez a harmonikus színpaletta magára vonja a tekintetet a nyugodt légkörbe, meghívva a békesség és a kontempláció érzését.

Fragonard egy laza, de szándékos ecsetvonást használ, ami mozgást és életet sugall, mintha a zuhogó víz kiugrana a vászonról. A szökőkút közelében máshol elhelyezett alakok összekötő szerepet játszanak az emberi élmény és a körülöttük lévő természet nyugalmával. Elmélyült testbeszédük visszhangzik a környezet lágyaságával, de érzelmi mélységet is felidéznek; úgy tűnik, élénk beszélgetésbe merülnek vagy álmodoznak. Az összes kompozíció—az építészeti elemek és organikus formák közötti egyensúly—egy intim világ pillantását teremt, ahol a természet és az emberiség együtt táncol, egy pillanatnyi lazítás egy kert szentélyében.