A jelenet a természet lágy ölelésével bontakozik ki, ahol a Seine vizei egy nyugodt ég világosságát tükrözik. Egy finom köd borítja az egész kompozíciót, nyugalmat árasztva; szinte hallani lehet a szellő suttogását a fák között. A fénylő folyó felszíne, melyet kis csónakok díszítenek, a szemet egy távoli híd felé vezet, amely kecsesen ível, összekötve a két partot. A zöld és kék színek szépen harmonizálnak, békés színpalettát teremtve, amely körülöleli a nézőt nyugalmával.

Ebben a műben Renoir mesterien ábrázolja nem csupán a táj fizikai szépségét, hanem annak érzelmi lényegét is. Minden ecsetvonás zökkenőmentesen olvad össze a következővel, mozgás és életérzést teremtve — a virágok és fűszerfák úgy ringatóznak, mintha a természet ritmusára táncolnának. A háttérben egy festői épület bukkan elő a lombok közül, utalva a térség életére, a nézőt olyan pillanatban rögzítve, amely egyszerre tűnik örökkévalónak és azonnalinak. Az egész vászon meghív a kontemplációra, elősegítve a nyugodt menekülést a Seine partján eltöltött csendes délután kis örömeibe.