A mű a nézőt egy csendes téli jelenetbe helyezi, ahol a hó betakarja a földet, és finoman elrejti a táj részleteit. A domináns tónusok hidegek; a fehérek, szürkék és tompa kékek összefonódnak, a csend és a nyugalom érzetét keltve. Vékony, csontvázszerű fák emelkednek a borult ég felé, csupasz ágaik visszhangozzák a hó finom hullámzását. A távolban alig látszanak az épületek, formáikat a mindent átható légkör lágyítja.

A ecsetvonások lazának és kifejezőnek tűnnek, a megörökített mulandó pillanat benyomását keltve. Mintha a művész nemcsak a jelenet kinézetét, hanem a hideg, szeles nap érzését is át akarta volna adni. A kompozíció a néző tekintetét az előtér texturált haván, a kopár fákon keresztül a távoli formák felé vezeti, mélységet teremtve és a nézőt mélyebbre vonva a jelenetbe. Az érzelmi hatás a magány, a tél által elcsendesített világ békéje, és a megváltozott tájban fellelhető finom szépség.