Ebben a lenyűgöző portréban a téma tagadhatatlan intenzitással lép elő, fakó kék szemei átlyukasztják a körülötte lévő sötétséget. A művész merész ecsetvonása és kissé tompított színpalettája arra hívja fel a nézőt, hogy közelebb jöjjön; nyers érzelmi minőség van ebben a férfi ábrázolásában, mintha az élet tapasztalatai történeteket véstek volna az arcába. A vastag impasto technika, amely olyan jellemző a művészre, textúrát ad a bőrének és a ruházat ráncainak, taktilis reakcióra ösztönözve—vágy arra, hogy kinyújjuk a kezet, és érezzük a létezése súlyát.

A kompozíció figyelemre méltóan szorosan van, a férfi arca dominálja a vásznat. A szín finom eltérései—meleg okker színek éles hideg kékkel—kiemelik a sebezhetőség és erő közötti kontrasztot, mind az elszigeteltség, mind az ellenállóképesség érzését kelti. Ez a műalkotás, amely 1889-ben készült, amikor a művész a saját küzdelmeivel birkózott, sok mindent elmond a mentális egészség történeti kontextusáról a művészetben. Itt az érzelmek intenzitása a néző empátiájához vezet, intimebb betekintést kínálva az emberi állapotba, amely túlmutat a vásznon.