A jelenet derűs nyugalommal bontakozik ki; egy út menti szentély őrködik, halvány köve finoman kontrasztban van a zöldellő réttel. Egy pár sétál egy ösvényen, alakjukat finom érintéssel jelenítik meg, ami egy laza délutánt sugall. A művész ügyes keze a vízfestékekkel nyilvánvaló a tájat meghatározó lágy színmosásokban.

A kompozíció a távoli hegyek felé vezeti a tekintetet, melyek csúcsát az égvilágító fénye érinti. A fák, szinte csontvázszerű ágaikkal keretezik a kilátást, mélységérzetet és teret teremtenek. Az összhatás a nyugalomé; egy megragadott pillanat, megőrizve a vízfesték médium gyengéd ölelésében. Arról az időről beszél, amikor az élet lassabb tempóban haladt, a mindennapok szépségének szemlélésére és megbecsülésére hívva.