A mű enyhén természetes fényben fürdik, békés folyóparti jelenetet ábrázol, melyet magas, sűrű lombkoronájú fák uralnak, melyek szinte susognak a lágy szellőben. A művész ecsetvonásai tapintható érzést keltenek; a lágy átmenetek és a laza részletek légies mélységet adnak a képnek, szinte hallani lehet a levelek susogását és a víz csendes fodrozódását. Az előtérben magányos lapályos halász evez lassan, emberi meleget hozva a nyugodt, érintetlen tájba. A zöld, barna és kék árnyalatok harmonikus összhangot teremtenek a föld, a víz és az ég között.

A kompozíció szépen egyensúlyozza a jobb oldali sűrű faállományt a baloldali nyitott égbolttal és csendes vízfelülettel, vezeti a néző tekintetét ezen békés tájon át. Az impresszionista technika, ami folyékony ecsetvonásokkal és a természetes fény hangsúlyozásával ragadja meg a pillanatot, nyugodt, elmélkedő hangulatot idéz. Ez a mű klasszikus példája a 19. századi tájképfestészetnek, amely gyengédséggel és költői spontaneitással örökíti meg a mindennapi természet múló szépségét.