Ebben az érzékeny műben egy hatalmas sivatagi táj bontakozik ki egy melankolikus égbolt alatt, amely elhalványult okker és szürke árnyalataiban forog. Egy fiatal fiú áll az előtérben, egyszerű ruhába burkolózva, nyugodtságot árasztva a pusztulás közepette. Jobb kezében hámot fog, amely a mellett álló két elegáns agárhoz van rögzítve. Ezek a kecses lények, az egyik gazdag mahagóni színű, a másik tiszta fehér, a szépség és a grácia levegőjét árasztják. Testtartásuk készenlétet sugall, talán arra várva, hogy átszaladjanak a száraz kiterjedésen. A háttérben emelkedő dombok puhán keverednek a homokbarna árnyalatokkal, ami mélységet ad az atmoszférának, sugallva a sivatag végtelenségét. A napfény megragadja a kontúrokat, isteni ragyogást teremtve, amely ellentétben áll a dombok lábánál maradt árnyékokkal.

A kompozíció sok mindent mond; nem csupán egy fiú és kutyái ábrázolása. A színek bonyolult keveréke szinte szürreális légkört teremt, elmerítve a nézőt ebben a nyugodt, mégis zord környezetben. A fiú kontemplatív testtartása önvisszaemlékezésre invitál — mik a vágyai, mik az álmái? A szürke és lágy barna színek suttognak a vándorlás történeteiről; sivatag nem csupán háttér, hanem karakter is a maga jogán. Ez a mű rezonál a magány érzelmi súlyával, ébresztve kapcsolatot a nyers szépséggel a természetben és a csendben létező harmóniával. A 19. századi történelmi kontextus, amikor az ilyen tájakat romantizálták, újabb jelentéstartalmakkal bővíti, arra késztetve minket, hogy átgondoljuk kapcsolatainkat a természettel és a társaság egyszerűségét. Lényegében ez a darab nem csupán egy egyszerű ábrázolás, hanem egy szívből jövő felhívás, hogy álljunk meg és gondolkozzunk, hogy hagyjuk szabadon kószálni a tekintetünket és szárnyalni a képzeletünket.