Ebben a lenyűgöző műalkotásban egy élénk tájba vonulunk, amely a tavasz szépségét idézi fel, virágzó őszibarackfákkal, amelyek egy kerített tájat szegélyeznek. A fák teljes virágzásban vannak, finom szirmaik fehér és világos rózsaszín árnyalataiban festve, szembetűnő kontrasztot teremtve a zöldellő mezők bujaságával. Szinte kézzelfogható érzés tapasztalható az élet pulzálásáról ezekben az élénk színekben. A jelenetben elhelyezkedő házak festőiek és vendégszeretők, összhangban a pasztorális világgal; minden szerkezet egyedi, bátrabb ecsetvonásokkal, amelyek szövet- és egyéniségi érzést adnak. Ahogy tekintetünk végigsiklik ezen a csendes táján, távolban hullámos dombokkal találkozunk, amelyek különböző kék árnyalatokban festettek, és lágy elszürkülést sugallnak a horizont felé.

A kompozíció ügyesen tereli a szemet az előtérből, ahol a vibráló őszibarackfák drámaian kiemelkednek, a kanyargós ösvényeken át, amelyek a középső síkon nyugodtan ülő házakhoz vezetnek. Az égbolt kék mozaikával, vonzó textúrák vonzó változatosságával ragyog, amelyet Van Gogh jellegzetes ecsetvonása hozott létre. Életre kel, szinte örvénylik, ami még inkább fokozza az érzelmi hatást—ez nem csupán egy táj; ez a természet mulandó szépségének ünnepe. Történelmileg Van Gogh mélyen inspirálódott a francia vidéktől, és ez a munka nemcsak művészi technikáit tükrözi, hanem mély kapcsolatát is a szeretett hellyel. Ez a festmény ragyogó emlékeztetője a természet élénk ciklusának és az érzelmi hatásnak, amit egy-egy szezonváltás hoz, megmutatva Van Gogh zsenialitását a színek és fények használatában—ode az életnek, amely a legcsendesebb környezetben virágzik.