A jelenet derűs, már-már melankolikus szépséggel bontakozik ki; egy téli gyümölcsös, amelyet egy felhős nap lágy, visszafogott fénye ölel át. A magasba törő fák, csontvázszerű ágaikkal az ég felé, uralják az előteret, formájuk laza, kifejező ecsetvonásokkal jelenik meg. A művész mesterien ragadja meg az ágak finom hálózatát, finom formájuk kontrasztban áll a téli égboltnak lágy, diffúz fényével.

A fák mögött egy falu építészete bontakozik ki, szerkezeteit a légköri fátyol lágyítja. A színpaletta túlnyomórészt hideg, a szürkék, kékek, okker és tompa zöldek sokaságával, a nyugalom és az önvizsgálat érzetét keltve. Egy magányos alak, egy nő, finoman elhelyezkedik egy ösvényen. Ez a részlet finoman felpezsdíti a jelenetet, és arra invitálja a nézőt, hogy képzelje el a vásznon túli világot. A festmény a derű érzetét idézi, arra invitál, hogy értékeljük az évszak finom szépségét.