Ebben a vibráló önarcképben a művész nemcsak a hasonlóságát rögzíti, hanem művészi identitásának mély érzését is. Az arc, amelyet folyó szakáll keretez, és széles karimájú kalappal van díszítve, egy kontrasztos háttérből emelkedik ki, amely mélyíti a mű pszichológiai összetettségét. A merész, kifejező ecsetvonások figyelemre méltó dinamikát kölcsönöznek a festménynek. A színek élénk használata, különösképpen a bőr meleg tónusainak és a hidegebb árnyékoknak a kontrasztja, kézzelfogható fényérzetet teremt, amely úgy tűnik, hogy táncol a vásznon; mintha a nézőt egy időben megfagyott pillanatra hívnák.

Ezenkívül a gondosan választott részletek sokat elárulnak a művész szenvedélyéről. Bizalommal fogva az ecsetet, a művész elgondolkodónak, de elkötelezettnek tűnik, ami összetett kapcsolatot fed fel a mesterségével. Ez az önarckép nem csupán egy kép, hanem egy érzelmi és intellektuális felfedezés a teremtőről. Történelmi jelentősége abban rejlik, hogy bemutatja a 20. század eleji művészet átmenetét a személyesebb és introspektívabb kifejezések felé, amelyek később a modernizmusra is hatással lesznek.