Ez a műalkotás, egy éles és megindító rézkarc, a csendes elmélkedés pillanatát ragadja meg. Egy magányos alak, egy nő, lehajtott fejjel ül, testtartása mély szomorúságot sugall. A tompa világítás, amelyet a falon magasan lévő lámpás vet, komor ragyogással önti el a jelenetet, kiemelve az árnyékokat és a titokzatosságot. A művész finom árnyékolása és finom vonalai a figurának törékenységet kölcsönöznek, szinte éterivé téve azt. A kompozíció egyszerű, mégis erőteljesen hatásos, a néző figyelmét a nőre és az általa közvetített érzelmekre vonzza; a magány és az önvizsgálat érzetét kelti. Van egy bizonyos mozdulatlanság, egy csend, amely áthatja a képet, teret teremtve az empátiának és az elmélkedésnek.