Ebben a nyugodt tájban egy lágy folyó folyik, felszíne a megolvadt jégdarabok fényében csillog; szinte hallhatod a víz lágy hullámzását a fagyott maradékokkal, amik úgy úsznak, mint az éteri suttogások a folyékony kiterjedésen. A folyó partjait magas, karcsú fák díszítik, amelyek az ég felé emelkednek, ágait felfelé nyújtva, puha rózsaszín és tompa zöld árnyalatokba burkolva. Monet ecsetkezelése itt szinte improvizatívnak tűnik, fénylő ecsetvonásokat alkotva, amelyek a reggeli vagy az alkonyati pillanatok múló szépségét idézik fel – a szín és a forma költői érintése.

A paletta finom egyensúlyt tükröz; a puha kékségek, zöldek és meleg rózsák zökkenőmentesen olvadnak össze, nyugalmat és önreflexiót sugallva. A fény finom átmenetei megragadják a természet értékes pillanatainak múlandóságát, lehetővé téve a néző számára, hogy érezze az élet pulzusát és a változás elkerülhetetlenségét. Ez a darab, amelyet 1880-ban festettek, gyönyörűen megtestesíti az impresszionizmus szellemét – egy spontán érzelmi kifejezést, amely egyetlen pillanatban kerül közvetítésre, meghívva az embert arra, hogy időzzön el nyugodt szépségében.