Ez a lenyűgöző műalkotás egy békés velencei tájat ragad meg, amelyet egy nagy építészeti épület, valószínűleg egy templom vagy középület impozáns lépcsősora ural. A perspektíva a tágas lépcsőkre fókuszál, amelyek egy csendes térhez vezetnek, miközben távol a vízpart mentén álló velencei épületek láthatók, enyhén felhős ég alatt. A művész ügyesen bánik a fény és árnyék játékával: a lépcsőket meleg fény árasztja el, míg az épület oldala mély árnyékban van, erős vizuális kontrasztot teremtve, amely bevonzza a nézőt a jelenetbe.

Az ecsetvonások finoman adják vissza a kő és víz textúráját, visszafogott földszínek és lágy kékek palettáját használva, mellyel nyugodt, elmélkedő hangulatot idéznek elő. A kompozíció harmonikusan ötvözi a lépcsők szigorú geometriáját a csatorna természetes ívével, egyensúlyt teremtve az ember alkotta rend és a természet áramlása között. Az 1902-ben készült mű az 20. század eleji művészet átmenetét tükrözi, amikor a hagyományos városi tájképek iránti rajongás találkozik a modern érzékenységgel, csendes, de erőteljes érzelmi hatást hagyva maga után – akár egy időben megfagyott velencei suttogás.