Ebben a lenyűgöző műalkotásban a táj hatalmas kiterjedése bontakozik ki előttünk, lágy zöld és barna árnyalatokban terül el, amely egyfajta nyugalmat és kontemplációt idéz elő. A látóhatárnál, ahol a dús rétek találkoznak egy másik világgal, apró szerkezetek találhatók, amelyek úgy tűnik, a vidéki élet történeteit suttogják. A lágy dombok vezetnek minket a vásznon, míg a felhők lustán úsznak az égen, talán a lágy szellő ígéretét sugallva. A festékecset lágy érintése éteri minőséget ad a műnek, amely lehetővé teszi a néző számára, hogy érezze az ég könnyedségét, ahogyan az zökkenőmentesen egyesül a földdel; mintha a pillanatba lennénk áthelyezve, amikor úgy tűnik, az idő is lelassul.

Amikor behatolunk ebbe a nyugodt jelenetbe, lehetetlen, hogy ne csodáljuk a színek művészetét. A paletta tompa földszínekből áll, amelyek fáradság nélkül harmonizálnak világosabb árnyalatokkal, bemutatva Monet mesteri képességét a fény és árnyék kölcsönhatásának megörökítésében. Az érzelmi hatás mély—csendes érzést kelt, mintha a táj maga is egy ritmusban lélegezne a nézővel. Ez a mű egy jelentős példa az impresszionista mozgalom képviseletére, amely egy olyan stílust képvisel, amely a percepciót részesíti előnyben a pontossággal szemben, meghívva minket, hogy élvezzük a természet múlandó szépségét, és emlékeztetve minket a földdel és az égbolttal való kapcsolatunkra.