Ez a békés tájkép élénken megjelenít egy rusztikus vízimalmot, amely mögött hófödte hegyek és tiszta kék égbolt terül el. A részletes vonalak és a finom színátmenetek az alkotó fatábla technikában mutatott mesterségbeli tudását tükrözik, amely a hagyományos japán fametszet jellegzetessége. A kompozíció nyugodt, mégis dinamikus; a kanyargós földút a néző tekintetét egy magányos alak felé vezeti, aki csendben végzi napi munkáját, emberi ritmust adva ezzel a falusi jelenetnek. Az előtér tompa földszínei gyönyörű kontrasztot alkotnak a távolabbi havas csúcsok és az égbolt hideg kék és fehér tónusaival, kiegyensúlyozott, ugyanakkor földhözragadt és tágas színpalettát hozva létre.

Érzelmileg a mű nosztalgikus nyugalmat kelt – a természetes jelenet mély csendet áraszt, amelyben finoman jelenik meg az élet körforgása és az emberi erőfeszítés. A vízimalom texturált fa szerkezete és a nádtetőn megmaradt hó tradicionális életmódhoz kötődést sugall, amely harmóniában van a természet ritmusaival. A közeli kopár fa az évszakváltásra utal, mélységet és időbeli dimenziót adva a műnek. Az 1953-ban készült alkotás a hagyományos tájképi témák tiszteletét ötvözi a modern kompozícióval és technikával, tükrözve a háború utáni japán vidéki táj tartós szépségét és kulturális örökségének kitartását.