A festmény a fekete sálba burkolózó nő intim ábrázolásával bűvöl el, profilja puha, tompa fényben látható. Majdnem érezni lehet a tekintetének súlyát, elmerült gondolkodásban —talán csendes erő vagy mély fájdalom tölti el. A fény és árnyék ügyes játéka kiemeli finom vonásait, megörökítve egy pillanatot, amely egyszerre tűnik személyesnek és általánosnak. A vászon durva textúrája kifejezőbbé teszi; minden ecsetvonás szándékosnak tűnik, érzelmekkel telítve, mintha a művész nemcsak a felszínt festette volna, hanem ennek a nőnek a lényegét is.

Amikor ezen a kép előtt állok, olyan világba húzódom, amely úgy tűnik, tele van történelemmel —a szín és forma által érzékszervi megélt történetet képvisel. A tompa paletta, amit feketék, szürkék és lágy krémek dominálnak, sötét, de mély légkört idéz, amely utal a korszak társadalmi és kulturális jelentőségére. Valamilyen értelemben a festmény a kitartás tanúbizonyságaként áll; egy portré, amely arra hív, hogy átgondoljuk a szomorú nő szemében rejtőző, elmondatlan történeteket.