A műalkotás az ókori Egyiptomba repít minket; a Kalabsha-templom romos portikusa fenségesen emelkedik a pusztaság közepén. A művész ügyes vízfesték-használata életet lehel a jelenetbe. A lágy, tompa tónusok, a meleg, homokos barnától a hideg szürkéig, az időtlenség érzetét és a sivatag zord szépségét idézik. A fény és az árnyék játéka, amely kiemeli az oszlopok bonyolult részleteit és a megmaradt szerkezetek kopott felületeit, magával ragadja a tekintetet és felfedezésre hív.

Ez a valaha nagyszerű épület megható látképe, amely most részben romokban hever. Az előtérben szétszórt, elfeledett emlékekként szétszóródott kövek az idő múlására és az emberi törekvések múlandó természetére utalnak. Az apró emberi figurák nagyságot adnak, emlékeztetve minket a templom eredeti nagyszerűségére és azokra a történetekre, amelyeket hordozhatott. Az alkotás egyszerűsége, a templom mint központi fókuszpont, a nyugalom és a szemlélődés érzését kínálja.