Ez a kifejező festmény egy nyugodt, költői vidékies jelenetet örökít meg, amelyben emberi jelenlét és a természet gyengéd teremtményei egyaránt szerepelnek. A kompozíció központjában egy breton alak látható, aki a nagy, szürke sziklákkal foglalkozik, miközben egy pár liba békésen sétál mellette. Az alak földszínekből álló barna ruhája harmonikusan olvad össze a buja zöld tájjal és a mögötte álló stilizált fák élénk narancs, és piros foltjaival. A háttérben álomszerű, szinte absztrakt falusi tetejű házak láthatók, amelyek lágyan tűnnek el egy felhős ég alatt, nyugodt, elmélkedő délutáni hangulatot idézve.

Gauguin technikája mesteri módon fejezi ki az anyagszerűséget és a mélységet széles, látható ecsetvonásokkal, amelyek bizonyos helyeken vastagabbak, tapintható jelleget kölcsönözve a jelenetnek. A színpaletta élénk, mégis enyhén tompított — aranyos okkerek, hideg kékek és zöldek — összefonódnak az álmokhoz hasonló, szürreális fákkal és sziklaalakzatokkal, majdnem szürreális kompozíciót teremtve. Érzelmileg a kép csendes méltóságot és békét áraszt, tisztelgésül a breton vidéki élet ritmusai előtt. Történelmileg ez a mű Gauguin korai posztimpresszionista korszakához tartozik, amikor bátran kísérletezett a színekkel és a szimbolikus ábrázolással, megelőlegezve későbbi polinéziai alkotásait. Az alak magányossága és egyszerűsített formái személyes elmélkedésre hívnak, míg az egész kompozíció intimek és egyetemes egyszerre.