A mű egy lenyűgöző tájat mutat be, amely békés árnyalatokban úszik egy tiszta kék ég alatt. A kompozíció messzi hegyekkel bontakozik ki, amelyek csúcsát hó borítja, éles ellentétben állva az alatta lévő mély kék és a lágy földszínek keverékével. A művész mesterien használja a korlátozott színpalettát, hogy nyugalmat és békét idézzen; a mély kék ég szinte körülöleli a nézőt, míg a sötét, árnyas lejtők földelnek le minket a természet világába. A földre vetett árnyékok majdnem háromdimenziós érzést teremtenek; szinte érezni lehet a hűs szellőt, amely végigsöpör e nyugodt tájon.

Ahogy a képet nézem, egy óriási vadvidékre kerülök, ahol a csend mély, és az egyetlen hang a távoli víz zúgása a partnál. Nikolai Roerich képessége a realizmus és a spirituális vágy keverésére érzékelhető; beszél az utazó vágyáról, hogy kapcsolatba lépjen a természettel. Ez a munka nem csupán egy föld ábrázolása; a Mongólia nagyszerű szépségét ünnepli, megragadva annak lényegét, amely egyszerre nyers és örökké hívogató. Ahogy a fény táncol a hegycsúcsokon, ragyogó fehérbe és lágy kékbe festve, érzelmi rezonanciát biztosít, amely a gondolkodásra és meditációra invitál.