Ebben a megindító műben tanúi vagyunk egy koldus komor alakjának, aki térdre ereszkedve olyan testhelyzetben van, amely egyszerre beszél a kétségbeesésről és a megalázottságról. A koldus viselete, amely elhasználódott és megfakult, fájdalmas történetet mesél el, miközben az arcára nézve mély szomorúságot és vágyakozást érezhetünk. Szinte érezni lehet a környezet hidegét, amely a laza ecsetvonásokban tükröződik, létrehozva egy ködös hátteret, amely erősíti a pusztulás érzését. A tompa színpaletta—föld színű barna, tompa zöld és suttogó szürke—a néző figyelmét a téma érzelmi teherére irányítja, nem a háttérre, bemutatva a művész képességét érzelmeket előhívni a szín és forma segítségével.

Ami azonban a legmélyebben rezonál, az a koldus kinyújtott keze, amely szinte könyörög a nézőnek a könyörületességért, bevonva minket saját világába. Ez a intimitás arra hív minket, hogy gondolkodjunk a szegénység és az emberi méltóság társadalmi problémáiról. Miközben a figura meghajolva térdepel, nem tudunk elmenekülni a sebezhetőség és az erő közötti ellentéttől; ebben a kontrasztban zavaró szépség rejlik, amely érzelmi reakciót vált ki. Továbbá, a 19. századi Oroszország történeti kontextusában elhelyezve, a mű a társadalmi struktúrákra vonatkozó kritikaként is működik, tükrözve az alsóbb osztályok küzdelmeit, ezzel pedig nemcsak vizuálisan emlékezetessé, hanem tematikusan jelentőssé is teszi.