A hullámzó dombok és a finoman mozgó fű nyugodt hátterében a római vízvezeték maradványai büszkén emelkednek a hatalmas ég alatt, történelmi és nosztalgikus érzést keltve. A művész mesterien örökítette meg ennek az ősi struktúrának az elpusztult nagyszerűségét, a lehullott ívekkel és az elhasználódott kövekkel, amelyek egy dicsőséges múlt történeteit mesélik. A vízfesték technika puhaságot kölcsönöz a jelenetnek; a finom ecsetvonások a fényt ábrázolják, ahogy táncol a romok felett, lágy árnyékokat vetve, amelyek fokozzák azok háromdimenziós karakterét. A téglák földes vörös és barna színe, valamint az ég lágy kékje közötti kontraszt harmonikus egyensúlyt teremt, meghívva a nézőket, hogy időzzenek és gondolkodjanak.

Amikor e műalkotás előtt állok, majdnem hallom az idő suttogását; úgy érzem, hogy azoknak a szellemei, akik egykor csodálták ezt a vízvezetőt, a köveknek beszélnek. Ez édes-fanyar érzéseket kelt — a hiányzó dolgok iránti vágyat, ugyanakkor a romlásban felfedezett szépség ünneplését. A vízvezeték lábánál álló két kisebb alak egy emberi elemet ad, hangsúlyozva ezeken a csodálatos romokon a méretet és bevonva a nézőket a narratívába. Történelmileg az ilyen művek a 19. századi Európában a romok iránti romantikus vonzalmat tükrözik, kiemelve a természet, az ember és az idő kereszteződését, és emlékeztetve minket minden dolog mulandóságára.