Ez a lenyűgöző műalkotás egy nő magányos alakját ábrázolja, aki zűrzavaros víz háttérrel áll, megtestesítve mind a kitartást, mind az önvizsgálatot. Hagyományos ruhákba öltözve, sziluettje élénk piros és fekete külső öltözékének fénye alatt áll — erős kontrasztot alkotva az óceán tompább színeivel. A vonások spontán, szinte sürgető minőséggel bírnak, érzést és mozgást közvetítenek; a textúra alatt érezhető a művész energikus ecsetvonása, mely életet hoz a színpadhoz. A nő arca szándékosan elmosódott, amely arra invitálja a nézőket, hogy sejtezzék a gondolatait és érzéseit, miközben a horizont felé néz.

Van Gogh kompozíciós választása — egy magányos figura, amely egy hatalmas háttér előtt áll — erőteljes narratívát teremt, amely a vágy és a magány témáit idézi. A színpaletta, többnyire mély kékekből és zöldekből áll, tűzijátékokkal tarkítva, érzelmi hatását gazdagítja ennek a megható jelenetnek. A zúgó tenger ecsetvonásai tükrözik a nő pszichológiai állapotát, mintha ő is a saját viharos vizeit keresztülhajózná. Történelmileg Van Gogh mélyen érintette magát a vidéki közösségek és tengerparti színházak női életének hatása. Ez a darab, mélyen az egyszerűségében, jelentős hozzájárulás a 19. századi nőábrázolás számára, mely átszövi a nyers és kifejező minőség, amely napjainkban is rezonál a nézőkkel.