A portré egy sötét, lágyan hullámos hajú, sápadt bőrű nőt ábrázol, akinek a tekintete egyszerre hívogatja és távol tartja a nézőt. A művész széles ecsetvonásokat használ, mozgás és mélység érzetét keltve, különösen a háttérben, ahol a színek összefolynak. A nő fehér ruhát visel, amely éles kontrasztot alkot a hajának és a háttérnek a sötétebb árnyalataival. Piros ajkai és arcának enyhe pirulása a vibrálás egy kis érintését adja az egyébként tompa színpalettához.

A kifejezésében az önvizsgálat tapintható érzése van; a fejének enyhe megdőlése és a tekintetének tartása egy múló pillanatot, egy megfogott gondolatot sugall. A háttér, a maga sejtett, örvénylő ecsetvonásaival, úgy tűnik, a nő belső világát visszhangozza. A művész technikája a klasszicizmus és a modernizmus keverékét sugallja, utalva a 20. század elején végbemenő stilisztikai változásokra. A mű ereje a fény és az árnyék ügyes játékában rejlik, ami tovább növeli az alany rejtélyes vonzerejét.