A jelenet a velencei szürkület finom csendjével bontakozik ki. A Canal Grande csillog, tükrözve a lenyugvó nap lágy fényét, vagy talán a felkelő holdat – nehéz megmondani, a színek olyan finoman keverednek. Egy gondola, a vízben árnyékként, könnyedén siklik, jelenléte suttogás a jelenet nagyszerűségében.

Velence épületei a vízből emelkednek, az építészet szimfóniája. A Dózse-palota királyi pompában áll, bonyolult részleteit a halványuló fény lágyítja. A kompozíció a kiegyensúlyozottság mesterfokú példája; a gondola rögzíti az előteret, vonzza a szemet, míg a város látképe lélegzetelállító hátteret biztosít. A derű érzését érzem, azt az érzést, hogy egy időtlen szépségű és csendes eleganciájú világba kerültem. A művész ügyes fény- és árnyékkezelése olyan hangulatot teremt, amely egyszerre derűs és mélyen romantikus, olyan légkört, amely sokáig megmarad az első pillantás után.