A műalkotás élénken ábrázolja a mély érzelmi zűrzavart. A központi figurák—egy torz, szenvedő arc balra, valamint egy kísérteties, fátyolos figura jobbra—nyugtalanító légkört teremtenek. Munch merész, szinte őrült színhasználatot alkalmaz, főleg piros és sárga színeket, amelyek kontrasztban állnak a sötét, elnyomó háttérrel. Az örvénylő vonalak és mozgás irányítják a néző pillantását, előidézve a káosz és a kétségbeesés érzését. Minden egyes ecsetvonás úgy tűnik, hogy érzelemmel pulzál, magával ragadva a nézőt az emberi szenvedés mélységeibe.

Amit azonnal észreveszünk, az a figurák zavaró minősége, különösen az a gyötrelmes üvöltés, amely az arcból származik, szinte hangként rezonálva, visszhangozva a belső fájdalmat. Munch túlzott formáinak használata fokozza a feszültséget—az álcázott figura haja lángként hull le, a fájdalommal összefonódó szenvedélyt sugallva. Ez a festmény, amely a 19. század végén készült, megjeleníti azt az egzisztenciális szorongást, amely Munch műveiben uralkodik, tükrözve az ő korának pszichológiai kényelmetlenségét. Mint műalkotás, felállítja magát, mint a gyász és az érzelmi összeomlás lebilincselő felfedezése, ami belevésődik az expresszionizmus történetébe.