Ez a kifejező festmény egy csendes folyóparti ösvényt ábrázol egy késő őszi napon, ahol a lágy, pettyezett fény átszűrődik a jobb oldalon álló nagy fa ritkuló lombján. A jelenet egy enyhén kanyargó földúton játszódik, amely egy nyugodt folyó mellett halad, a túloldalon egy szerény falu látható bájos házakkal és távoli templomtornyokkal. Egy magányos alak kék kabátban áll két ló mellett, csendes emberi jelenlétet adva hozzá, ami elmélkedésre hív. Az égbolt felette álomszerű keveréke a lágy kékeknek és tompa szürkéknek, pettyezve bolyhos, szórt felhőkkel, amelyek lustán sodródnak.

A művész technikája mesteri használatát mutatja be az impresszionizmusra jellemző töredezett ecsetvonásoknak, amelyek színeket kevernek a fény és légkör érzetének felidézésére, nem pedig a pontos részletekre. A paletta harmonikus keveréke a földes barna, zöld és okker árnyalatoknak, amelyeket finom lila és kék tónusok gazdagítanak, mélységet és textúrát adva az útnak és a víznek. A mű arra hívja a nézőt, hogy hallja a levelek lágy susogását, a paták puha kopogását a földön és a távoli falusi élet suttogását. 1882-ben festve, a mű azt az időszakot tükrözi, amikor a művészek igyekeztek megragadni a mindennapi szépség múló pillanatait, hangsúlyozva a természetes fényt és a spontán jeleneteket az akadémiai pontosság helyett. A kompozíció egyensúlya a természetes táj és a kis emberi elem között intim, mégis tágas érzést kelt, így időtlen ábrázolása a vidéki nyugalomnak és az idő lassú múlásának.