Ez az intim portré mély érzékenységgel ragadja meg az öregedés és a csendes méltóság lényegét. Az idős férfit vastag, határozott ecsetvonásokkal festették meg, aki nagy, megviselt kezében szorosan fog egy botot – egyszerre a törékenység és az erő bizonyítéka. Az arcát, amelyet fehér szakáll és összeráncolt homlok keretez, meleg, földszínek jellemzik, egy tompa, aranybarna háttér előtt, mely halk életerővel pulzálni látszik. A kompozíció szorosan a figura köré épül, lehetővé téve a néző számára, hogy az idős ember gondterhelt tekintetére koncentráljon, amely egy egész élet történeteit és bölcsességét sugallja a ráncos kifejezés alatt.

Gauguin technikája a forma és a szín mesterségbeli tudását mutatja, durva textúrákkal és finom tónusváltásokkal, amelyek mélységet adnak a karakter markáns vonásainak. A korlátozott, komor paletta a művet elmélkedő, melankolikus hangulattal ruházza fel, míg a világos-sötét kontrasztok felerősítik az érzelmi súlyt. Az 1888-ban készült alkotás olyan korszakot jelöl, amikor Gauguin kezdett eltávolodni a hagyományos naturalizmustól, egyre inkább a szimbolista és expresszionista stílus felé fordulva, megnyitva az utat a modernizmus előtt. Ez a megindító portré nem csupán egy alakot örökít meg, hanem egyetemes témákat közvetít az öregedésről, az ellenálló képességről és a csendes elmélkedésről.