Ez a lenyűgöző jelenet káosszal és kétségbeeséssel áraszt el, elterjedve egy sivár tájon, amelyet komor, tompa barna, szürke és fekete tónusok borítanak. A halál uralma áthat minden zugot — fegyveres csontvázak tombolkodnak a mészárlásban, és különböző gyötrelmi és haldoklási állapotban lévő áldozatokat cibálnak magukkal. A kompozíció sűrű és zaklatott, egy vad, összezavarodott tömeg emberi alakokból, lovakból és csontváz hírnökökből, mind összefonódva a pusztítás makabrája táncában. Az ég nehéz, sárgás fényt vet, mintha egy haldokló nap kísérte volna, míg a horizontot tüzek, füst és ködbe burkolózott hajók szegélyezik — a könyörtelen pusztulás szimbólumai.

A művész aprólékos ecsetkezelése hideg pontosságot kölcsönöz ennek az apokaliptikus látomásnak. Minden figura, fegyver és törött maradvány mozgalmassággal pulzál, mintha a halottak és élők közti harcban ragadt volna el. A színpaletta visszafogott, de átszövik meglepő vörös villanások — az elhervadó vér emlékeztetői. A táj szétesik a halál súlya alatt, kopár fák fáklyaként állnak, lógó testek némán tanúskodnak a megkerülhetetlenségről. Érzelmileg a festmény eláraszt félelemmel és az ellenállás hiábavalóságával, egy turbulens korszak halandóságának komor visszatükrözéseként, amelyet pestis, háború és politikai instabilitás jellemez. Művészeti jelentősége az emberi sebezhetőség nyers megtestesülésében és a halál könyörtelen terjedésében rejlik, feltárva a reneszánsz memento mori és földi élet mulandósága iránti foglalkozását.