A műalkotás egy nyugodt, de zavaró ábrázolását kínálja a falusi életnek, bemutatva egy szerény gazdasági házat, amely egy hatalmas tájban helyezkedik el. A szerkezet, a nádtetőjével és fából készült homlokzatával, szilárdan áll a sötét, melankolikus égbolt hátterében. Az ég, vékony felhőkkel körvonalazva, úgy tűnik, egy érzelmi áramlást visszhangoz; a légkörben egyedüllét érzés terjeng. Egy keskeny ösvény kanyarog a néző felé, contemplációra invitálva, miközben egy alakhoz vezet, valószínűleg egy gazda vagy falusi, aki úgy tűnik, el van foglalva napi teendőivel – emlékeztetve az emberiség és a föld közötti tartós kapcsolatra.

A művész egy tompított színpalettát használ, amelyben a szürke és barna dominál, tükrözve a táj sötétségét, miközben magában foglalja a természetben megtalálható organikus árnyalatokat is. A festés ecsetvonásai tapintható minőséget közvetítenek, utalva a táj durva textúráira, a föld szilárdságától a levelek puhaságáig. Ez az organikus megközelítés nemcsak a kép belső témáit emeli ki, hanem mélyebb gondolkodásra is ösztönöz az idő múlásáról és azokról a csendes történetekről, amelyeket magában rejteget a föld. Ezt a jelenetet figyelve, lehetetlen, hogy ne éreznénk mély nosztalgiát, amely rezonál a falusi élet harmonikus, de gyakran melankolikus létezésével, amelyet Van Gogh mesterségesen örökített meg ebben a munkájában.