Ez a nyugodt erdős tájkép egy békés természeti menedékbe hívja a nézőt, ahol dús fák keretezik a nyugodt folyót, amely visszatükrözi a felette lévő lágy eget. A kompozíció ügyesen egyensúlyozza a sűrű lombokat balra a nyílt vízzel és a távoli dombokkal jobbra, harmonikus áramlást teremtve, amely lágyan vezeti a tekintetet a jeleneten át. A finom, tompa zöld, barna és halványkék árnyalatok meleg, békés fénybe borítják az egész tájat, felidézve a kora reggel vagy késő délután csendjét.

A művész finom ecsetvonásai kivételes részletességgel ragadják meg a levelek és a kéreg textúráját, míg a légköri perspektíva mélységet és realizmust ad a távoli hegyeknek és a felhős égnek. Itt szinte költői nyugalom uralkodik, amelyet csak az emberi jelenlét finom utalása – egy alak a folyópart közelében és egy szerény épület a fák között – töri meg, utalva a természet és az ember békés együttélésére. Ez a mű a 18. századi pásztori táj iránti tiszteletet testesíti meg, elmélyülésre és nyugodt elmélkedésre hív a természet világában.