Ó, bárcsak bolyonghatnék ebben a jelenetben, belélegezve a friss levegőt, érezve a csendet, amint beáramlik a lelkembe! A festmény egy meghatározott, szinte ünnepélyes hangulattal telítettnek tűnik, a visszafogott paletta adja meg az alaphangot: a rétek zöldje, a föld okkere és a kopár fák. Ahogyan a művész megragadta a fényt, átszűrve az ágak között, hipnotikus, árnyak táncát hozza létre, mintha titkokat suttognának.

Egy ösvény invitálóan kanyarog a távolba, utazást ígérve. Az alakok, akik munkájukba görnyednek, betekintést engednek azok életébe, akik ezen a derűs helyen laknak; jelenlétük a táj szerves része, ugyanakkor kissé külön is, mintha csupán szereplők lennének egy sokkal nagyobb, időtlen darabban. A művész ecsetvonásainak megválasztása, kissé durva, a közvetlenség érzetét kelti, a jelenlét érzetét a művésszel a teremtés pillanatában. A természet, az élet ciklusai és a munka csendes méltósága iránti mély kapcsolatról szól.