Ezen megindító műben a domináló figura – egy sötét kabátot és széles karimájú kalapot viselő munkás – erőteljes szimbólumává válik a fárasztásnak és a kitartásnak. Szembetűnő kontrasztot képez a munkás alakja és a feléje emelt tekintetű gyermek lágy, finom vonásai között. Az ő kölcsönhatásuk, tele gyengédséggel, éles ellentétben áll a háttérben csendben vonuló másik figurák sorával, a munkaerőt megtestesítve. A gyermek fényes szalma kalapja és fehér öltözéke kiemelkedik a munkás sötétebb öltözetének hátterében, érzelmi válaszokat generálva, amelyek a nehézségekkel szembeni ártatlansággal rezonálnak; szinte hallom a csendes beszélgetésük suttogását, mintha a gyermek álmokat és reményeket suttogna a munkás fülébe.

Munch jellegzetes ecsetvonása ritmust teremt, amely képes megszólítani a néző tekintetét; a színfelületek összefonódnak, szervesen egyesülve, megragadva mind a valóság textúráját, mind az emberi kapcsolatok dinamizmusát. A paletta gazdag földi színekben, a táj lágy zöldekkel és barnákkal öleli körbe ezeket a karakterek szenvedéseit. A történelmi kontextus nem hagyható figyelmen kívül, mivel a festmény a 20. század elején bekövetkezett társadalmi változásokra utal a munkáról és a munkások szerepéről, akiknek méltóságát sokszor elnyomja a ipar unalmas rutinja. Ebben a műben Munch mesterműként balanszírozza a valóság terhét egy érzelmi alapra, emlékeztetve minket arra, hogy még a megpróbáltatások közepette is lehetnek együttérzés és gyengédség pillanatai.