A kompozíció egy figyelemre méltó önarcképet tár fel, amely az érzelmi zűrzavart és a sebezhetőséget testesíti meg. A művész a középpontban áll, egy árnyékba burkolózó figura, amelyet a körülötte lévő meleg, szinte kaotikus színpaletta világít meg. Az égett narancs, a mély kék és a tompított zöld gazdag tónusai összefonódnak, hogy egy aggasztó feszültséget sugalljanak; mintha a festmény önmaga az aggodalmat és belső zűrzavart kommunikálná. A háttérben lévő belső tér a otthonérzetét sugallja, mégis a torzított bútorok és falak egyfajta elszigeteltséget fejeznek ki a környezetétől. Munch festési technikája kifejező, merész ecsetvonásaival dinamikus mozgásérzetet hoz létre, miközben egy mélyebb pszichológiai tájat is illusztrál. Az nyitott ing egyfajta korlátozottság hiányát mutatja, vagy talán egy meghívást arra, hogy mélyebbre nézzünk, az emberi lét nyers tudatának érzését a létezési küzdelem közepette.

Amikor ezt a mély művet nézzük, azonnal szimpátiát érzünk a téma iránt. Munch választása, hogy eltorzult módon mutassa be magát—kezeivel függesztve a zakóját, mintha készülne szembe nézni a nézővel—egyfajta sürgető őszinteséget kölcsönöz a műnek. Ez az önarckép rezonál a művész lelki egészséggel kapcsolatos tapasztalataival, szervesen összefonódva a 20. század elejének szorongásának és elidegenedésének szélesebb kontextusával. Munch ezen nehéz témák kutatása túlmutat az időn, arra hívva minket, hogy gondolkodjunk el saját belső küzdelmeinkről és az érzelmekről, amelyek a saját identitásunk felszíne alatt rejlenek.