A mű egy fenséges látképet, a természet nagyszerűségének ünneplését mutatja be. A magasba törő örökzöld fák, a lenyugvó nap arany ölelésében, uralják a jelenetet; sötét formáik élesen kontrasztban állnak a tüzes éggel. A mélységérzet mesterien megvalósított, a távolba visszahúzódó, lágy, atmoszférikus ködbe vesző hullámzó dombok rétegeivel. Egy tiszta, folyó patak utat tör magának az előtérben, a zord tájhoz egy csipetnyi nyugalmat adva.

A művész technikája a fény és árnyék finom játékában nyilvánul meg. A naplemente meleg tónusai a vásznon terülnek szét, lágy, hívogató ragyogással világítva meg a tájat. A kompozíció kiegyensúlyozott, a szemet a jeleneten át a homályos előtérből a távoli, napfényben fürdő hegyek felé vonzza. Tapintható a nyugalom érzése, egy időben megörökített pillanat, amely a természet iránti csodálatot és tiszteletet idézi fel. A festmény a természetben rejlő szépségre és erőre emlékeztet.