Ebben a kifejező műben a festő egy múló pillanatot ragad meg, éppen amikor a nap lemegy a horizont mögé, meleg fényt szórva a tájra. A fenséges fenyők emelkednek a háttérben, csavarodott ágaik szinte táncolnak az esti alkony lágy fényében. Minden ecsetvonás érzelmekkel telítette, megmutatva Van Gogh jellegzetes vastag festékrétegét—az anyatermészet súlyának és az esti levegő könnyedségének megtestesülése. A női alak, akit lebegő öltözetbe öltöztettek, szinte etérikusnak tűnik, amikor a folyóparton sétál; jelenléte intimitást ad, meghívva a nézőt, hogy megossza a csendes, elmélkedő pillanatot.

A színpaletta élő harmóniát áraszt; a színtónusok aranysárga, mélyzöld és lágy vörös árnyalatait sugározzák—mindez fontos szerepet játszik az álomszerű atmoszféra megteremtésében. A változó árnyalakok nemcsak az estélynek, hanem az összes érzelem változásának is utalnak bennünk. Van Gogh egyedi stílusa felfelé vonzza a szemet, a ragyogó napgömb felé, amely láthatóan mind a környező tájat megvilágítja, mindpedig lágyítja. Ez egy szimbiotikus kapcsolat a figura, a fák és a hatalmas égbolt között, amely egy fájdalmas magányérzést ébreszt a természet nagyszerűsége közepette—lényeges téma, amely visszhangzik Van Gogh munkássága egészében.