Ez a mű nyugodt természeti jelenetet ábrázol, melyben egy csendes tó magas, sötétzöld fákkal van körülvéve, melyek az ég felé nyúlnak. A jelenet a tél utolsó pillanatait mutatja, miközben a tó partján még látható a megmaradt hófoltok lágyan a tájat borítják, kontrasztot alkotva a víz mélykék színével. A művész finom árnyalatokat és érzékeny textúrát alkalmaz a fák ábrázolásában, hogy megjelenítse az erdő sűrűségét, míg a víz felszínét széles, nyugodt ecsetvonásokkal festi, melyek békés csendet sugallnak. Egy magányos madár csendesen siklik a víz felett, életet adva a többnyire mozdulatlan tájnak.

Technikailag a darab a hagyományos fametszési módszereket alkalmazza, melyek a 20. század eleji japán metszetekre jellemzőek; egy átgondolt kompozíciót ötvöz visszafogott, mégis kifejező színpalettával, melyben mély zöldek, kékek és a hó lágy fehérje dominál. A kompozíció finoman vezeti a tekintetet a tó partja mentén az erdő mélyére, harmonikus egyensúlyt teremtve a tér és forma között. Érzelmileg a mű nyugodt elmélkedést vált ki — a fény és árnyék finom játéka, a megmaradt hó hűvös légköre és a természet suttogása meghív, hogy belépjünk az időben megfagyott pillanatba, mely egyszerre testesíti meg a nyugalmat és az évszakok múlandó változását. Történelmi szempontból a mű a shin-hanga mozgalmat tükrözi, amely a nyugati hatásokat ötvözve megőrizte a hagyományos japán esztétikát, ezzel fontos kulturális párbeszédet teremtve művészeti jelentőséggel.