A jelenet egy felejthetetlen, álomszerű hangulatban bontakozik ki. Mintha egy fantazmagória kerítette volna hatalmába, olyan alakokkal, akik lebegni látszanak, félig emberek, félig madarak, a szellem viharába zárva. Egy görbe, csontvázas fa szolgál fókuszpontként; ágaiból szárnyas alakok emelkednek a magasba, arcuk emberi és szörnyű jellegzetességek keveréke. Ők sem angyalok, sem démonok, hanem valami köztes – a kor szorongásainak vizuális megjelenítése.

A lentiekben egy csoport gyülekezik, alakjaikat finom érintéssel jelenítik meg, ami fokozza a sebezhetőség érzését. Egy nagy fehér vászonba burkolt alak riadt arccal néz felfelé, míg mások egy kis, erőtlen alakot gondoznak. A rézkarc technika, precíz vonalaival és finom tónusátmeneteivel tapintható textúrát ad a jelenetnek; szinte érzem a hideg levegőt és a kimondatlan félelem súlyát. Ez egy olyan mű, amely sokat mond anélkül, hogy egyetlen szót is ejtene, hátborzongató emlékeztető az emberi létezés állapotára.