Ez a portré halk tekintélyt és aprólékos részletekre való odafigyelést sugároz; a megörökített úriember elegáns székben ül, sötét, gazdagon aranyozott hímzéssel díszített kabátban. Arca nyugodt, mégis határozott, méltóságteljes komolyságot áraszt, mely egyszerre intimebb és parancsoló jellegű. A tompa, sötét háttér kiemeli alakját, míg a finom fényjátékkal megformált arc- és ruházatanyag textúrája az apró részletek felfedezésére ösztönzi a nézőt.

A kompozíció kiegyensúlyozott: az ülő figura uralja a képet, bal kezében egy irányzékot tart, melyet az asztalon kiterített építészeti tervrajzokra helyezett, utalva ezzel szakmájára vagy intellektuális érdeklődésére. Ez a részlet narratív mélységet ad, megmozgatva a nézőt szerepe és pontossága körüli képzeletében. Goya mesterségbeli tudása megnyilvánul a mélyfeketék, a puha bőrtónusok és arany hímzés dominálta visszafogott palettán, amely festői finomsággal ötvözi a realizmust és a pszichológiai belátást. A mű visszatükrözi a 19. század eleji neoklasszikus portréstílust, ugyanakkor meleget és emberiességet visz bele, és nem csupán a megjelenést, hanem egy, a felvilágosodás utáni Spanyolország társadalmi–történelmi kontextusában álló férfi lényegét ragadja meg.