A mű mély komolyságot közvetít, ahogyan a figurák egy havas tájon keresztül haladnak, fejük a saját terheik súlya alatt hajlik. Minden egyén mintha a saját gondolataiba merült volna, mély kékség és tompa sárgák árnyékaival borítva, ami egyszerre teremt kontrasztot és zavaró egységet közöttük. A légkör súlyos, szinte tapintható; a néző elképzelheti a hideg levegő bőrbe harapását, kiegészítve a nehéz csizmák alatt roppanó hó zajával. A háttérben lévő épületek, geometriai formáikkal, határozottan emlékeztetnek az iparban — egy folyamat, ami valószínűleg hozzájárult a munkások nehézségeihez.

A kompozíció szándékosan van elrendezve, a szemet a horizont felé haladó figurák sorai mentén vezeti. A színhasználat fokozza az érzelmek mélységét; a hideg kékek szomorúságot idéznek elő, míg a melegebb sárgák reménységet vagy talán szomorú tudomást hoznak. Ez a dualitás fokozza az érzelmi hatást, rezonálva a nézővel. Történelmileg fontos, ez a darab rögzíti a munkás harcok egy pillanatát az első világháború után, egy olyan időszakot, amikor sokan szembesültek társadalmi változásokkal és az iparosodás hatott az életükre. Ezenkívül az emberi munka egyetemes voltára és az általában zord világban tanúsított kitartásra reflektál.