Ebben a vibráló tájképen a néző egy gazdag, impresszionista kéz által festett buja tájban találja magát; a víz csillog a fák tömegéből származó reflexiókkal, amelyek úgy tűnik, hogy a szélben táncolnak. A laza, mégis szándékos ecsetvonások mozgásérzetet teremtenek, meghívva a nézőt, hogy érezze a víz gyengéd hullámait és a fölötte lengetett levelek suttogását. A puha kékek dominálnak az égen, kontrasztban a vibráló zöld árnyalatokkal, amelyek a lombot alkotják; a színek élénkek és frissítőek, olyan módon ragadják meg a természet múlandó szépségét, hogy az szinte arra készteti az embert, hogy lélegezze be a megjelenített friss levegőt.

A kompozíció nincs korlátozva a hagyományos perspektíva határai által; inkább a fantáziára hív, a víz pedig mélyebbre vezeti a tekintetet ebben a nyugodt környezetben. A napfény táncol a felszínen, éteri minőséget adva neki, amely mind a nyugalmat, mind az idő múlását sugallja. Ez a darab, amely 1917-ben készült, a poszt-impresszionizmus gazdag kontextusában találja helyét, ahol a művészek merész érzelmi rezonanciát próbáltak közvetíteni laza ecsetvonások és élénk színek révén, így nemcsak egy helyszín megjelenítése, hanem egy érzelmi élmény birodalma is.