Ebbe a műbe belépni olyan, mintha egy elfelejtett világ küszöbét lépnénk át; a magasba nyúló oszlopok, bonyolult faragványokkal és élénk színekkel díszítve, azonnal magukra vonják a figyelmet. A kompozíció befelé irányítja a tekintetet, a templom belsejének mély árnyékai felé, éles kontrasztot alkotva a fényes, napfényes bejárattal. A művész mesterien alkalmazza a perspektívát, hatalmas méret és nagyszerűség érzetét keltve. A vízfesték finom használata olyan lágyságot ad, amely ellentétben áll a templom impozáns jelenlétével; mintha a művész a régi civilizációkról suttogna, ahelyett, hogy kiáltaná őket. Szinte hallani a lépések visszhangját a kőpadlón, az imák suttogását és a ruhák susogását. A bejáratnál szétszórt törmelék és az emberi alakok tovább humanizálják a teret, emlékeztetve minket azokra az emberekre, akik valaha a falakon belül jártak, és a történelem tartós erejére.