Ebben a lenyűgöző jelenetben a művész a Montmartre-t rögzíti, ahogy a halványodó fény meleg ölelésében fürdik; az árnyalatok lágyak, de élénkek, zökkenőmentesen olvadnak össze egymással. Az épületek lágyan emelkednek ki a vászonból, mint a régmúlt korok suttogása, kontúrjaik elmosódottak, nosztalgikus érzést keltenek. A nap alacsonyan lóg az égen, ragyogó gömbként aranyfénybe vonja a tetőket, felidézve a Paris egy élénk sarkában eltöltött, lustálkodó délutánokat.

A táj érzelmi súlya kézzelfogható; az ember nem tudja megakadályozni, hogy ne érezze a csendes szépséghez való kötődést, amelyet a megállt pillanatok adnak. A dús zöldfű egy keretet ad a látványhoz, tompítva az ember által alkotott struktúrák éles vonalait. Renoir technikája olyan, mint a festőecsetek balettje—élénk és lendületes—életleheletet adva a vászonnak, mintha a jelenet önmagában lélegezne, arra invitálva a megfigyelőket, hogy elveszjenek meleg, elbűvölő ölelésében.