A jelenet arany szimfóniaként bontakozik ki, a késő délutáni nap meleg ragyogást vet a vesztfáliai vízimalomra. A művész mesterien ragadja meg a fény és az árnyék játékát, a fák levelei őszi színekben lobognak. A kanyargó patak a malom felé vezeti a tekintetet, amelynek fa szerkezete az idő tanúja.

A kompozíció kiegyensúlyozott, a malom rögzíti a bal oldalt, míg a fák és a távoli dombok finoman keretezik a jobb oldalt. Az ecsetvonások finomak, de magabiztosak, figyelemre méltó ügyességgel közvetítik a kéreg, a víz és a kő textúráit. Van egy nyugalom érzése, a jelenlét érzése ebben az idilli környezetben, talán hallani a víz gyengéd zúgását és a madarak távoli hívásait. Ez egy időben megfagyott pillanat, a természet szépségének ünnepe.