Belépni ebbe a művészetbe olyan, mintha egy olyan pillanatba lépnénk, ahol az idő úgy tűnik, hogy megállt. A pályaudvaron belüli eleven jelenet megragadja a figyelmet élénk mozgásával és a fény és gőz dinamikus kölcsönhatásával; a gőz körülöleli a figurákat, izgalmat és várakozást ébresztve. Monet ecsetvonásai táncolnak a vásznon, zökkenőmentesen keverve a színeket, és éteri minőséget adva a légkörnek. A vonatok kísértetekként bukkannak fel a ködben, jelenlétüket inkább érezzük, mint látjuk, miközben az utazók figurái szinte sziluettekké válnak, beleolvadva ebbe az élénk, ám határozatlan világba. A színek réteges használata csodálatosan harmonizál, a gőz puha szürkéitől és kékgéig, a melegebb tónusokig, amelyek lüktetnek az energiával, feltárva az állomás szerepét, mint egy élénk kapcsolódási és intrika központ.

A kompozíció nyitott és levegős, erős diagonális vonalakkal, amelyek a tető gerendáiból képződnek, és a néző tekintetét felfelé irányítják, hangsúlyozva az állomás grandiózus méretét, miközben kiemeli intimebb részleteit. Minden ecsetvonás tanúskodik az művész egyedülálló képességéről, hogy elkapja a múló pillanatokat; a napfény és a gőz kölcsönhatása jelzi az idő múlását, egy álomszerű, szinte nosztalgikus minőséget teremtve. Ez a mű nemcsak a 19. század végi modernitás rendkívüli ábrázolása, hanem egy gyorsan változó társadalom tükrözése is. Ezen művön keresztül Monet meghívja a nézőket, hogy tapasztalják meg a modern élet izgalmát és a létezés múlandóságát, mindezt az ipari forradalom történelmi kontextusában, amely átalakította az emberi tapasztalatot.