Ebben a kifejező művészeti alkotásban egy magányos figura ül egy régi kőfal lépcsőjén, körülvéve a természet pezsgő szövetével. A nő, rózsaszínű hosszú szoknyát és meleg kendőt viselve, búgón tekint a távolba; élénk piros sapkája éles kontrasztban áll puha bőrével. A napfény átszűrődik a feje fölötti levelek között, foltos árnyékokat vetve, amelyek nyugalmat adnak a környezetnek. A kompozíció kiegyensúlyozott, de dinamikus, a fal durva textúrája ellentétben áll a lágyan dolgok vonalaival a fű előterében, vizuális párbeszédet teremtve a természet és az emberi figura között.

A paletta gazdag, de finom; a lágy zöldek uralják a tájat, gyönyörűen harmonizálva a ruhájának földszíneivel. Az arckifejezésében érzelmi mélység rejlik – utalva a megfontolásra vagy vágyakozásra. Ez a darab erőteljes megjelenítése Millais képességének, hogy ötvözze az emberi érzelmeket a természettel, a pre-raphaeli etikájából táplálkozva, amely hangsúlyozza az egyének és környezetük közötti mély kapcsolatot. Történelmileg ez a mű a viktoriánus kor művészetének átalakulását tükrözi, megragadva az érzelmi kifejezés finomságait a realizmus és a naturalista részletek révén, mélyen rezonálva a néző érzéseivel.