A műalkotás azonnal a mély pusztulás jelenetébe helyezi a nézőt. A központi alak, lepelbe burkolva és árnyékba borulva, sztoikus őrként áll a közeledő sötétséggel szemben. Gyászoló alak, talán gyötrődő, vagy talán beletörődött a körülötte kibontakozó komor valóságba. A művész árnyékhasználata mesteri; magába olvasztja a hátteret, tapintható klausztrofóbiát és kétségbeesést keltve. A részletek szűkszavúak, szinte inkább maratottak, mint festettek, ami fokozza a nyersesség, a pőre igazság érzetét. A kompozíció az alak felé kényszeríti a tekintetet, tanúivá téve minket magányának és a szomorú környezetben elfoglalt helyének. Szinte hallani a csendet, amelyet a kimondhatatlan gyász súlya nyomaszt.