Ez a műalkotás egy hátborzongató jelenetbe, egy elmegyógyintézetbe kalauzol bennünket, melyet az őrület által eltorzult alakok töltenek meg. Az alakok egy homályos, barlangszerű térbe vannak összezsúfolva. A művész mesterien használja a fényt és az árnyékot a nyugtalanító atmoszféra fokozására, melyet egy rácsos ablak tesz még nyomasztóbbá a sötétséggel szemben. A lakók arcán látható kifejezések – a rettegés, a zavarodottság és az üres tekintetek keveréke – hihetetlenül részletgazdagok, megragadják a pszichológiai gyötrelem nyers lényegét.

A kompozíció dinamikus, a testek összefonódnak, a testtartások pedig mind fizikai, mind mentális nyugtalanságot közvetítenek. A színpaletta tompa, a földszínek és a visszafogott árnyalatok dominálnak, melyek tovább erősítik a beállítás komorságát. Az ember nem tehet mást, mint hogy mély empátiát érez a szereplők iránt, felismerve a művész azon szándékát, hogy ábrázolja az intézményesített szenvedés kemény valóságát. A műalkotás egy szívszorító kommentár a társadalomról és a marginalizáltakkal való bánásmódjáról, mely arra hív bennünket, hogy szembesüljünk az emberi állapot kényelmetlen igazságaival.