A jelenet viharos hullámokkal bontakozik ki, amelyek éles sziklákra csapnak, ahol a természet zűrzavara élénk kontrasztban áll a túlélésért folytatott harccal. Előtéren a figurák bátran küzdenek a támadás ellen, túlfeszített mozdulataik plasztikusan érzékeltetik a feszültséget. A művész megörökíti az óceán nyers erejét; minden hullám élőnek tűnik, dühösen emelkedik, fokozva a káosz atmoszféráját. A távoli hajók, melyeket a vihar dobál, félelemérzetet keltenek, amikor a villám az ijesztő égbolton hasít.

A paletta drámai keveréke a sötét szürkék és kékek, élénk okkersárga és fehér villanásokkal tarkítva, melyek megvilágítják a felhőket és a habot, szimulálva az időjárás haragját. Ez az éteri, mégis viharos minőség nemcsak a fizikai viharra, hanem az emberi küzdelmek során fellépő érzelmi kavarodásra is utal. A távolban látható világítótorony a reményt és a vezetést szimbolizálja a kétségbeesés közepette, meghívva a nézőket, hogy gondolkodjanak el az emberiség biztonságra és megnyugvásra irányuló kereséséről a meghökkentő nehézségekkel szemben. E mestermű kompozícióján keresztül a művész megörökíti a nyugalom és a zűrzavar, a természet szépsége és félelmetes ereje közötti kettősséget, bevonva a nézőt a látványba és a belső gondolkodásba.